Elég jó digitális szülő – útkeresés a képernyők korában

„Nem kell tökéletes szülőnek lenni. Elég, ha elég jók vagyunk.” – mondja Donald Winnicott. De mit jelent elég jónak lenni egy olyan korban, ahol a gyerekeink előbb tanulják meg kezelni a YouTube-ot, mint a ceruzát?

Amikor a legkisebb fiam megszületett, 2014-et írtunk. A világ ekkorra már rég digitalizálódott: okostelefonok, tabletek, közösségi média, online vásárlás, nonstop elérhetőség. Nem volt többé „nincs adás”, csak „még egy videó, anya!”. Ebbe a világba érkezett meg ő – és vele együtt az a generáció, akiket ma Alfa generációnak hívunk.

Mondják rájuk azt is, hogy „üveg generáció” – hiszen életük minden fontos pillanatát valamilyen képernyő tükrözi vissza. De nevezik „globális generációnak” is, mert már születésük pillanatában összekapcsolódnak a világgal – térben, nyelvben, kultúrában. Ezek a gyerekek nem csak fogyasztói a digitális tartalomnak, hanem annak aktív alakítói is. Képesek egyszerre több platformon jelen lenni, gyorsan váltani információk között, és már egészen fiatalon megértik az algoritmusok logikáját anélkül, hogy tudnák, mi az az algoritmus.

A digitális világ nekik már nem egy eszköz. Hanem maga az élettér. És ez egészen másképp formálja a gondolkodásukat, a tanulást, a kapcsolataikat – az egész világhoz való viszonyukat. A szülői szerepet pedig új kihívások elé állítjal: hogyan neveljünk úgy, hogy közben mi magunk is tanulunk egy számunkra ismeretlen környezetben?

Az első pofon: online iskola

A COVID-járvány második hullámában a fiam épp csak elkezdte az iskolát – és máris online tanult. Írni, olvasni, számolni egyedül a képernyőn keresztül. És igen, megtanulta. De látom, másképp, mint a bátyjai. Nem rosszabbul. Másképp. És ez volt az első komoly felismerésem pszichológusként is: a digitális közeg nemcsak eszköz, hanem formáló közeg. Másképp alakul a figyelem, a motiváció, a kapcsolódás, a szabályok megértése, sőt az érzelmi tanulás is.

Az online tér előnye, hogy rengeteg lehetőséget kínál. De közben hiányzik belőle az a fajta közösségi dinamika, amit a fizikai tér biztosít: a várakozás, a másikra figyelés, a tanító néni pillantása, a padtárs halk megjegyzése. Mindez finom, mégis meghatározó része volt a mi tanulásunknak – az ő generációjuknál viszont ezek más formában jelennek meg.

A második pofon: angolul beszél?

Egyik este meglepődve figyeltük a férjemmel, hogy a fiunk teljesen érti, miről beszélnek az angol nyelvű YouTube-videókban. Mindezt úgy, hogy a családban nem beszélünk angolul, az iskolában pedig németet tanul. A motiváció? Ő választja a tartalmat. Azt nézi, ami érdekli. Addig és úgy, ahogy ő akarja. A tartalom érthetővé válik, mert kontextusba helyezi. A kíváncsiság hajtja – ez pedig sokkal erősebb tanulási hajtóerő, mint bármilyen tanmenet.

Ekkor döbbentem rá igazán, mit is jelent a kötetlen tartalomfogyasztás. Nekem gyerekként csak az jutott, amit a tévé adott – ő viszont bármire rákattinthat. Nincs műsoridő, nincs műsorvezető. Csak csatorna van és videós haver. Én meg próbálom követni, de egyre inkább érzem, nem is értem teljesen. És ő sem érti, amit én próbálok átadni. Elbeszélünk egymás mellett.

Ez nem egyszerűen generációs különbség. Ez kulturális törésvonal. A mi valóságunk és az övék párhuzamosan létezik, és egyre kevésbé fedi egymást. Nekünk a digitális világ eszköz – nekik a természetes közeg. Mint a víz a halnak.

A harmadik pofon: a beszélő gép

2022-ben berobbant a ChatGPT. Először ösztönösen tiltakoztam. Egy gép, ami úgy beszél, mint az ember? Sőt, majd öntudatra ébred? Pszichológusként ez felborította minden hitemet a kommunikációról, kapcsolódásról. Aztán a férjem meggyőzött: „Fiatalok vagyunk, próbáljuk ki. Lehet, hogy van benne valami jó is.”

Letöltöttük. Kipróbáltuk. És lassan megtanultuk: nem az eszközzel van baj. Hanem azzal, ha vakon vagy félelemből használjuk – vagy éppen elutasítjuk. Elkezdtem másként nézni a digitális világra. Többé nem csak kihívásként tekintettem rá, hanem lehetőségként is. A kapcsolataink átalakulnak – de ez nem feltétlenül baj, ha tudatosan alakítjuk őket.

Elég jó digitális szülő – mit is jelent ez?

Ez volt az a pont, ahol megszületett bennem a gondolat: hogyan lehetünk „elég jó” szülők ebben a világban? Egy olyan világban, ahol már nincs mintánk. Mi nem így nőttünk fel. Nincs gyerekkori élményünk arról, hogyan kell jól használni a képernyőt. Nekünk ezt most kell kitalálnunk. Miközben a gyerekeink már benne élnek.

Ezért kezdtünk el tudatosan hidakat építeni a férjemmel. Most például egy olyan közös online játékot keres, amiben együtt tudnak lenni a legkisebb fiunkkal. Nem csak a képernyő miatt – hanem azért, hogy beléphessünk az ő világába, és közös élmények révén meghívhassuk a mi világunkba is. Legyen az biciklitúra, kerti munka vagy egy barkácsolás.

A kapcsolat kulcsa nem a kontroll, hanem az érdeklődés. Nem az irányítás, hanem az együttműködés. A cél nem az, hogy a gyerekeink úgy éljenek, ahogy mi szeretnénk – hanem hogy megtanuljanak jól eligazodni abban a világban, amiben ők fognak élni.

Nem tökéletesen. Csak „elég jól”.

A képernyők világát nem tudjuk kikapcsolni. De be tudunk kapcsolódni. Kíváncsisággal, nyitottsággal, humorral. És közben megtanulhatjuk, hogy nem kell mindenre azonnal választ adni. Elég, ha kérdezünk. Figyelünk. És ott vagyunk.