A fejlődés ára – milyen árat fizetünk a haladásért?

Déry Tibor egy különleges egyénisége volt a magyar irodalomnak. Értelmiségiként részt vett az 1956-os forradalomban, melynek leverése után, őt is sok más társával együtt letartóztatták és bebörtönözték. Ekkor, a börtönévek alatt, írta pályafutásának egyik érdekes művét, ami  “A napok hordaléka” címet viseli. Röviden, a könyv egy naplószerű önéletrajzi regény, melyben Déry sok személyes reflexiót és filozófikus gondolatot fogalmaz meg saját múltjával, a börtönélettel, a világgal és a társadalommal kapcsolatban. Gondolatai, elmélkedései, megfogalmazott kérdései jelen korunkban és társadalmunkban is aktuálisak. Hadd idézzünk egy részletet:

“Csekély természettudományos műveltségemet népszerű tudományos könyvekből, folyóiratokból szedem össze. / Aggodalmam régi keletű, a tudománynak szól. Vajon azon való igyekezetében, hogy segítsen az emberen, nem veti-e el a sulykot? Áttekinti-e azt, amit összességében teremt, s megvan-e győződve arról, hogy az hasznos? Egyezteti-e a sok százra, talán ezerre rúgó tudományágakat, s milyen közös nevezőn? Lelkesedésében nem szalad-e túl az emberhez méltó feladatokon, s túlbuzgóságában nem fordítja-e visszájára, ami jót teremtett? Ura marad-e kutatásainak, vagy szolgájuk lesz? S végül, megfogalmazta-e egyáltalán a célt, amely felé igyekszik?

Világos ugyebár, hogy nem a tudásról beszélek, hanem ennek felhasználásáról. De amit tudunk, azt fel is használjuk.

A technika azzal kezdte, hogy megsegítette az embert a létért való keserves küzdelmében. Ma már, a tudományos technika korában ott tartunk, hogy helyettesíteni igyekszik. Felmértük-e ennek a helycserének beláthatatlan élettani, lélektani hatását?

A fejlődés menetirányát ismerjük: még gyorsabban, még messzibb, még nagyobb erővel! Kőbalta helyett gőzkalapácsot, a ló háta helyett repülőgépet, husáng helyett távirányított lövedékeket használunk. Az elektromos mikroszkópok és az óriási ciklotronok segítségével már betekinthetünk a parányok világába, felbontjuk az anyag építőköveit, az elemeket; a csillagvizsgálók távcsöveivel felerősítve gyönge szemünket, több milliárdnyi fényév távolságban követjük a galaktikák keringését. S két évtized óta már olyan elektronikus gépeink vannak, melyek meggyorsítják az emberi gondolkodást, s megkönnyítik logikai munkáját.

Mindez többé-kevésbé még segítségszámba megy, még nem kezdi ki komolyan azt a feltevést, hogy az ember szolgálatában történik. A törés, a félelmetes kanyar, ott következik, amikor a tudomány magával az emberrel kezd kísérletezni, s ez alanyból tárgyává válik.” (Déry Tibor: A napok hordaléka 1965 ” A bőszemű tudomány)

Ugye, milyen érdekes, mintha ma írták volna ezeket a sorokat. Manapság szinte pontosan ugyanezeket a kérdéseket tesszük fel, pedig ez az írás az 1960-as évek elején született. És akkor még nem volt mobiltelefon, személyi számítógép, internet, közösségi média, mesterséges intelligencia és mindez együttesen a zsebünkben egy kicsi, okostelefonnak nevezet készüléken, amit helytől és időtől függetlenül használhatunk. 

Déry gondolatai mögött egy pesszimista kétkedés fogalmazódik meg a tudományos fejlődéssel, annak gyorsaságával és a társadalomra gyakorolt hatásával szemben. És ezzel kapcsolatban levonhatjuk azt a következtetést is, hogy az azóta eltelt több mint hatvan év alatt nem változott semmi társadalmi szinten. A technológia még gyorsabban és még nagyobbat fejlődött, de a kétségek, a kérdések az egyén és a társadalom szintjén ugyanazok maradtak. Sőt, ha időben még távolabb tekintünk vissza, ugyanezek a kérdések voltak korábban is. Az ipari forradalom idején a társadalom annyira nem tudott mit kezdeni a technológiai fejlődéssel, hogy a géprombolók egyenesen tönkretették a szövőgépeket vagy az 1870-es és 1880-as években egyes vidéki településeken megakadályozták a telefonhálózat kiépítését, mert azt gondolták, hogy az eszköz használata természetellenesen beavatkozik a magánéletükbe, vagy akár ártalmas lehet az egészségükre. Egy másik érdekes történet, hogy amikor az első automobilok megjelentek Angliában, az emberek hevesen ellenezték őket. Az 1865-ös “Locomotive Act” (más néven piros zászlós törvény) például előírta, hogy minden autó előtt gyalogosnak kellett mennie, piros zászlót lengetve, hogy figyelmeztesse a gyalogosokat a jármű érkezésére. Aztán persze az idő múlásával ezek a félelmek és reakciók túlzottnak és viccesnek tűnhetnek, de valamifajta ellenállás, kétség mindig megjelenik. Az ember mindig fél a változástól, az újtól és ez így is van rendjén, evolúciósan ez van belénk kódolva. A technológia végül mégis mindig beépül a társadalomba és eddig az emberi faj túl is élte ezeket a folyamatokat. A valódi kérdés talán nem is az, hogy túléljük-e a technológia fejlődését, inkább az, hogy hogyan és milyen áron. Az emberiség fejlődése, hogyan hat az egyénre és a kisebb közösségekre? Mentálisan, hogyan lehet lekövetni ezt a folyamatosan gyorsuló folyamatot?

Visszatekintve azt látjuk, hogy az emberiség sok energiát fektetett a tudomány és a technológia fejlesztésébe, de sosem fektetett ugyanekkora energiát a fejlődés társadalmi integrációjára. A változások, az alkalmazkodás tulajdonképpen csak megtörténtek, egy önmagát szabályozó automatikus folyamat volt, ami egy ponton beállt, de addig is, amíg a változás zajlott sokak életét keserítette, nehezítette meg. Látnunk kell azt is, hogy a tudományos és technológiai fejlődés, akkor jut el igazán az átlag emberhez, ha már valamilyen kézzelfogható termék lesz belőle vagy beépül egy már meglévő termékbe. Ezt pedig mindig valamilyen gazdasági szervezethez lehet kötni (kivétel ez alól, ha valamelyik állam vagy azok szövetsége áll a termék mögött), aki pedig saját gazdasági érdekei mentén fogja felhasználni a tudomány eredményeit. Ezzel pedig semmi baj nincs addig, amíg a termék valóban megkönnyíti az emberek életét vagy társadalmilag hasznos.

Most, 2025-re eljutottunk oda, hogy az emberiség nem engedheti meg magának, hogy a fejlődést hagyja a maga medrében folyni és engedje, hogy a technológiák társadalmi integrációja csak úgy magától megtörténjen. Nem azért, mintha nem történne meg, hanem azért, mert olyan exponenciálisan gyorsuló a fejlődés üteme, hogy az egyének, kisebb közösségek nem tudják egészséges módon lekövetni. Egész egyszerűen evolúciósan nem vagyunk képesek ilyen gyorsan változni úgy, hogy közben mentálisan egészségesek maradjunk.